A kimerültség tompa szégyene a legnehezebb, amikor az ember úgy érzi, a sok belső küzdelem ellenére sem jutott egyetlen lépéssel sem közelebb a békéjéhez. Hónapok vagy évek óta figyeljük a saját gondolatainkat, igyekszünk fegyelmezettek lenni, leülni a gyékényre hajnalban, mégis ugyanaz a türelmetlenség vagy félelem fogad bennünket, mint az út legelején. Ilyenkor ébred fel a vágy egy mindent felülíró fordulatra. Azt képzeljük, hogy a megvilágosodás egy olyan küszöb, amelyet átlépve végre megszabadulunk a saját esendőségünktől, és többé nem érhet el bennünket a bánat, a harag vagy a hétköznapok szürke súlya. De vajon valóban a valóságot keressük ilyenkor, vagy csupán egy menedéket a nehézségeink elől?
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, a belső átalakulás vágya mögött gyakran a létezés fáradtsága húzódik meg. Nem látni akarunk, hanem megpihenni. Meg akarunk szabadulni a döntések felelősségétől, a mások okozta sérelmektől, a testünk öregedésétől és a bizonytalanságtól, amely minden emberi kapcsolatot kísér. Egy magasabb rendű állapotot képzelünk el, amelyben a világ zavara elhalkul, és mi magunk sérthetetlenné válunk. Ez az elképzelés azonban nem más, mint a birtoklási vágy legfinomabb formája: birtokolni akarjuk a saját nyugalmunkat.
A felébredés mint elvágyódás
Amikor egy távoli, tökéletes állapot után kutatunk, észrevétlenül elfordulunk attól a helyzettől, amelyben éppen vagyunk. A hideg hajnalok, a kút kávájára fagyott víz, a zsíros agyagtálak elmosása és a fáradt tagok nyújtóztatása mind olyan akadálynak tűnnek, amelyeken túl kellene jutni. Azt hisszük, a szellemi út a föld felett jár, nem pedig a sárban.
Pedig a régi mesterek éppen arra figyelmeztettek, hogy a törekvés maga válhat a legnagyobb akadállyá. Aki a megszabadulást keresi, az abból a feltételezésből indul ki, hogy most börtönben van. Ezzel a gondolattal máris kettéhasítja a világot: van az elviselhetetlen jelen, és van a vágyott, tiszta jövő. Ez a hasadás az, ami folyamatos elégedetlenséget szül.
– Mester, mennyi idő kell még ahhoz, hogy elérjem a megvilágosodást? – kérdezte a tanítvány egy esős délutánon, a szoba sarkában álló olajlámpás kanócát igazgatva.
– Ha az eső zúgásában egy másik hangot keresel, még sok évre lesz szükséged – felelte a mester. – De ha azt hiszed, az esőnek el kell állnia ahhoz, hogy tisztán hallj, soha nem jutsz a végére.
A tanítvány csalódottsága érthető. Mi mindannyian azt szeretnénk, ha a mester egy titkos mozdulatot tanítana, egyetlen igazságot mondana ki, amely egy csapásra eloszlatja a homályt. Nehéz elfogadni, hogy nincs titok, amelyet elrejtenének előlünk. A zűrzavar nem a dolgokban van, hanem abban a makacs elvárásunkban, hogy a dolgoknak másmilyennek kellene lenniük, mint amilyenek.
A teher letétele nem a dolgok eltűnése
A valódi tisztánlátás nem azt jelenti, hogy soha többé nem érzünk szomorúságot vagy veszteséget. Nem egy kővé dermedt állapot, ahol az ember közömbösen szemléli mások küzdelmét vagy a saját fájdalmát. A fából faragott szobor nem érez hideget, de nem is él. Ha a felébredést a sebezhetetlenséggel azonosítjuk, akkor az életet magát vetjük el a béke nevében.
Aki valóban lát, az nem emelkedik a világ fölé. Ugyanúgy megérzi a szél fagyát, ugyanúgy megismeri a gyászt, ha valaki elmegy a háztól, és ugyanúgy elfárad a nap végére, mikor a rizspapír ablakon át elfogy a fény. A különbség nem a tapasztalatokban van, hanem a viszonyulásban. Már nem épít várat a sérelmeiből, és nem próbálja megállítani az idő múlását. Elengedi azt a hiú küzdelmet, hogy a mulandóságot tartóssággá alakítsa át.
Megérkezni a befejezetlenbe
A legmélyebb békét nem az hozza el, ha mindent megértünk, hanem ha felhagyunk a folyamatos ellenőrzéssel. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bölcsesség egy befejezett feladat, egy állapot, amelynek tetejére fel lehet érni, és ott meg lehet pihenni. Ám a valóságban semmi sem befejezett. A kerti ösvényre minden ősszel lehullanak a levelek; hiába sepertük le őket tegnap, ma újra ott hevernek a köveken.
A megvilágosodás talán nem egyéb, mint az a pillanat, amikor az ember úgy teszi le a söprűt, hogy nem haragszik a fákra a hulló levelekért. Nem vár egy olyan tavaszt, amelyben nincs elmúlás, és nem keres egy olyan önmagát, akinek már nincsenek kérdései. Amikor megszűnik a vágy, hogy valami mássá váljunk, mint ami a lélegzetvételünk pillanatában vagyunk, a keresés magától véget ér. És ebben az egyszerű, sallangmentes csendben hirtelen kiderül, hogy soha nem is voltunk elzárva a valóságtól.