Csodó Roland

Nem tartom magam írónak. Sokkal inkább egy embernek, aki szeret írni.

Életem során számtalan dologgal foglalkoztam. Sokféle utat jártam be, sok mindent kipróbáltam, voltak időszakok, amikor egészen más irányba sodort az élet. Egy dolog azonban valahogy mindig velem maradt: az írás iránti szeretet.

Már akkor vonzott, amikor még jóformán a tojáshéj volt a fenekemen. Apukám gyakran mondta: „Fiam, ott van még a tojáshéj a seggeden." Talán akkor még egyikünk sem gondolta, hogy az a szőke, kékszemű rosszcsont egyszer majd könyvet fog írni.

Gyerekként még nem történeteket írtam, hanem verseket. A korai próbálkozásaim természetesen tele voltak hibákkal, de ma is emlékszem az egyik legelsőre – valószínűleg valóban a legelsőre –, amelyet tizenegy-tizenkét éves korom környékén írtam. A címe: Feltétel nélküli szeretet. Alatta pedig ott állt a nevem: Csodó Roland. Nyilvánvalóan nem volt tökéletes, de talán nem is ez számít. Ami igazán érdekes benne, hogy már akkor is olyan érzésekről és kérdésekről próbáltam írni, amelyek messze meghaladták azt, amit az életkorom alapján értenem kellett volna. Nem biztos, hogy tudtam, mit keresek, de már kerestem.

Aztán haladtam tovább. És közben hibáztam… Jaj, de még milyeneket. Voltak időszakok az életemben, amikor talán a lehető legtávolabb kerültem mindattól, amit ma képviselni szeretnék: a tudatosságtól, a felelősségtől, az önismerettől és attól, hogy képes legyek őszintén kifejezni azt is, ami bennem jó vagy éppen nem az. Volt egy csapongó, szétszórt időszakom. Sokat kerestem a helyem, sok mindent rosszul csináltam, és olyan döntéseket is hoztam, amelyekre ma már egészen más szemmel tekintek és véletlenül sem vagyok büszke.

Nem szeretném ezeket eltitkolni. Mert azt gondolom, hogy az ember nem attól válik azzá aki, hogy hibátlan… Hanem attól, hogy képes szembenézni azzal, aki korábban volt, vállalni a döntéseiért a felelősséget, és ha szükséges, más irányba indulni.

Napközben ma is ugyanúgy dolgozom, mint bárki más. Testvéremmel közösen egy ezermester-szolgáltató vállalkozást vezetünk, így a mindennapjaim jelentős részét a munka, az ügyfelek és a vállalkozás építése tölti ki. Ahogy a nagymamám mondaná: rendes emberi életet élek. Az írás azonban valahogy mindig ott maradt a háttérben.

Volt egy időszak, amikor nem célként tekintettem rá, hanem menedékként. Túl sok gondolat, kérdés és érzés kavargott bennem, és nem mindig volt mellettem valaki, akivel ezeket meg tudtam volna osztani. Ezért elkezdtem leírni őket. A veszteségeim, a kudarcaim, a kétségeim, az örömöket, amiket átéltem és azt is amiket szégyeltem.

Ami kezdetben egyszerű önkifejezés volt, idővel az önismeretem egyik eszközévé vált. Segített megérteni ki lehetek, feldolgozni a nehezebb időszakokat, és olyan kérdésekkel szembenézni, amelyekre korábban hiába kerestem a választ.

És talán az sem véletlen, hogy sok mindent abból merítek, amit a mai napig magammal hordozok. Szeretem a családom bármilyen tökéletlen is. Mindig is szerettem, és a magam módján mindig is szeretni fogom őket. Viszont azt is megtanultam, hogy a szeretetet nem mindig könnyű kimutatni. Vannak családok, ahol bizonyos érzésekről nem beszélünk könnyen. Vannak kötelékek, amelyek akkor is nehezek, ha közben valódi szeretet van mögöttük. És vannak családon belüli kapcsolatok, amelyek nem feltétlenül úgy működnek, ahogyan szeretnénk.

Az ember azonban nem válogathatja meg, honnan érkezik. A felmenőinket nem választhatjuk ki, ahogyan a múltunkat sem. És őszintén szólva nem is szeretném megváltoztatni. Mert mindaz, aki ma vagyok, annak az útnak köszönhető, amelyet az elmúlt harminchárom évben végigjártam. A jó döntéseimnek és a rosszaknak. A családomnak, a körülöttem lévő embereknek, azoknak, akik mellettem maradtak, és azoknak is, akiktől el kellett távolodnom, de legfőképpen annak az embernek, aki mindezeket átélte.

Talán ezért is tudok ma olyan dolgokról írni, amelyekről korábban még beszélni sem tudtam vagy mertem.

Az ENSŌ – Az út is ebből a folyamatból született. Nem azért íródott, hogy tökéletes válaszokat adjon, és nem szeretném megmondani az olvasónak, hogyan kell élnie. Inkább kérdéseket szeretnék feltenni. Olyanokat, amelyekre talán mindannyian más választ találunk. Mert lehet, hogy az élet legfontosabb útja nem kifelé vezet, hanem befelé.

Talán furcsa ezt kimondani, de sokáig a családom sem igazán hitt abban, amit csinálok. Bármi is volt az. Abban sem, hogy képes vagyok mélyebb gondolatokat megfogalmazni, vagy hogy amit létrehozok, annak valóban lehet értéke mások számára. Ezt sem szeretném szemrehányásként megfogalmazni. Inkább csak egy része annak az útnak, amely idáig vezetett.

Ma viszont már nem egyedül járom ezt az utat. Az olvasóim, a követőim és mindazok, akik valamilyen módon kapcsolódtak ahhoz, amit létrehozok, olyan közösséget formáltak körém, amelyre őszintén szólva én sem számítottam. Ha a közösségi felületeimet együtt nézem, ma már közel ötvenezer ember követi azt, amit csinálok. Ötvenezer különböző történet, élet, gondolat és ember. És talán ez az egésznek a legszebb része.

Mert az elmúlt években rájöttem, hogy amit létrehozunk, az idővel túlmutathat rajtunk. Egy gondolat továbbadható. Egy történet megérinthet valakit. Egy mondat ott maradhat valakiben egy olyan napon, amikor éppen szüksége van rá. Ha a történeteimben valaki felismeri önmagát, erőt merít belőlük, választ talál egy kérdésére, vagy akár csak néhány órára el tud merülni egy másik világban, akkor már többet értek el, mint amit valaha reméltem. És talán engem is megváltoztattak. Mert ezek a történetek nemcsak azokhoz jutottak el, akik olvasták őket. Visszahatottak rám is. Miközben leírtam őket, én magam is újra és újra szembenéztem olyan dolgokkal, amelyeket korábban elkerültem.

Ma pedig már nem néhány emberről beszélünk. Jó pár százból jó pár ezer, majd több tízezer ember lett. És ha ennek az útnak akár csak egyetlen gondolata is tovább él valakiben, akkor talán már most megérte leírni.